Kívánságom narancs

Már harmadik hete arra ébredek, hogy szombat és vasárnap reggel az alattam lakó betont fúr és csempét szel. A BALKONON!!!! Imádok tömbházban lakni! Tessék itt vagyok, nyolckor talpon. Mert érdekes, mindig hétvégén jut eszébe fúrni-faragni, s valahogy azt is olyan modorral, hogy lehetõleg a másik blokkban is hallják. Ezzel eddig semmi gond nincs, de miért pont szombaton, és miért pont hajnalban?

Érdekes megfigyelni a román munkások hozzáállását ahhoz a ténykedéshez, amit a köznapi ember nemes egyszerûséggel csak munkának nevez. A házunkban a sarkok 97 fokosak, a föld hepehupás (hogy a padlót szinte lehetetlen volt felragasztani), a csempék elállnak egymástól, a frissen vásárolt ülõbútor elszakadt huzatjának kicserélése egy hónapba került, a konektorokról pedig csak tapasztalat útján lehet megállapítani, mûködnek-e. Ezek után már csak a Cosmote reklámra tudok hivatkozni, az mms-sel teli világról. (Lásd 10., 20., 25., 35., és 40. másodperc)

Az Újév alkalmával megmakacsoltam magam, s a fogadalmi lista élére a következőt állítottam: "Jöhet fagy, potyoghatnak a vénasszonyok az égből, nem érdekel, TÖBBET SOHA TÁSKÁMBAN BORT NEM SZÁLLÍTOK!" Történt ugyanis, hogy a kétnapos, rokonlátogatásos pesti pofavizit alkalmából a bort a városnézés előtt (az amúgy minden szempontból etans gumi-)táskámba suvasztottam, hogy majd a vacsorakor odaajándékozzam a rokonnak. Csakhogy a budavári Nemzeti Galériában egy óvatlan (vécéi) momentumban a gumitáskám a kilincsről úgy lecsúszott, hogy talpraesve a borosüveg alj nélkül maradt. Így addig úszott a szatyorban a két telefon, a fényképezőgép, a pénztárca iratokkal, és a két kölcsönvett térkép, míg a sokkból felocsudva ki nem öntöttem mindent a kagylóba. Aztán behívtam Andrásomat a női mosdóba, térképet ragasztottunk csempére, telefont öblögettünk és iratokat tisztáltunk. Irtó mókás volt, de köszönöm, azt hiszem, több ilyet nem kérek!

A frissen nyílt Iulius Mall egy nagyon ijesztő hely. Emberkék szobroznak az emelvényen, és az olyan dilettáns emberek megijesztését szorgalmazzák, amilyen én is vagyok. Merthogy, pechemre, az első ilyen manökent startból rossz irányból közelítettem meg. Catwomannak volt öltözve a lelkem, és egy kisebbfajta dobozon dorombolt, amikor anyummal ketten beléptünk a sétányra. Anyumnak hozzám képest az volt az előnye, hogy látta a szemét. Én viszont nem. Elindultam feléje, és, azt hivén, szobor, megsimogattam a fejét. Viszont csak simogatás közben vettem észre, hogy mozog a szempillája. Még jó, hogy nem kapott morogva a kezem után, mert akkor biztos ott estem volna össze az ijedtségtől. Így meg kellett úsznom három percnyi ziláló lélegzetvétellel...

Úgy indult, hogy kerestem egy bizonyos zeneszámot, amit véletlenül hallottam a Youtube-on. Ebből következett az, hogy másfél órája csak Levi's reklámokat nézek. A lényeg, hogy meg lehet tekinteni, mi művelhető egy videóból és egy számból. Nekem nagyon bejön mind a klipp, mind a zene. És ha netalántán valaki ismerné a második klipp zenei aláfestésének előadóját, kérem, ossza meg velem is. (És nem, biztosan nem a Rogue Element!)

Ő: Hááálóóóó??

- Áló. Szio. Mícsinász? Hól? Te nem vagy nórmális. Hól?! Há mész a trámvájjal a zútosó megálóig. Ott látsz sárga geretákat. A zútosó geretán írja nagyba, hogy fjorj. Ott. MI?! Dááááá.... Nem hiszem el... Tyó szköpádé bány. Hagylak na. Fetötötted a kártyát? Igen? Na, binye még beszélünk. Pápá!

Élvezet minden egyetemen töltött perc. Imádom azt a helyet! Peeersze... Nemlátni. Hogy miért? Mert gamat, mert sötét, mert szervezetlen, mert vicces és mert olyan emberek járnak oda. Tisztelet a kivételnek.

Kiábrádultam az Orange-ból. Délben hatvanszor kell visszahívnom valakit, míg végre kapcsol, utána meg vadászni kell a pozíciót, ahol valamennyire meg tudom értetni magam. Úgy néz ki, hogy a sok ingyen perc, olcsó ajánlat túl sok ügyfelet vonzott, s ennek a hálózat issza meg a levét. Lehet, hogy mégis anyumék csinálták jól, hogy már tizenöt éve megrögzött Connexesek. Lassan én is meggondolom, hogy minőséget vagy mennyiséget akarok-e.

Napról-napra újabb és újabb blogok jelennek meg az Egologón, és tűnnek el a régiek, amelyek kedvenceim voltak, mivelhogy vírusos blogbezárás-szindróma terjeng a neten. Nem csodálkozom. Alapjában véve közöm semmi, mégis zavar, hogy egy színvonalasnak induló, ötletes, szép blogringet egy csomó jellegtelen, értelmetlen blog tölti ki, amelyekről egy kilométerről lerí az egyszerű szeszély, amiért készítették, és azzal, hogy olyan blogokat vonnak be, amelyek tulajdonosai naponta hússzor felpakolnak egy általuk zseniálisnak vélt semmitmondó fotót, és leszorítják azokat, amelyeket talán az ember szívesebben olvas, mint néz.

Tegnap After Eightbe mentünk igazi, cuccos, fancy buliba, mivel Kolozsváron túl nagy választási lehetőség nincs (az Obsessionon kívül persze - javítsatok ki, kérlek, ha tévedek). Én magassarkúban (!) tipegtem végig a csorgó esőben a Főtéren, a "Lányom" valamivel casualebb stílust öltött, rajta lapos talpú volt farmerrel. Nem kellett két óránál több, hogy ismét arra a következtetésre jussak, hogy Kolozsváron nincs egy cat-de-cat normális szórakozóhely. Bárhová mentem eddig, vagy csak pókhálós oldies volt, vagy csak puccos tucc-tucc.

A rendőrséggel szemben mindenkinek fenntartásai vannak. Ezen sztereotípia alól én sem vagyok kivétel, mindig kiráz a hideg, ha az ajtónál csengetnek, és Dé Lá Policijé felel.

Indulhatok asztalt keresni. Ma reggel fél nyolckor, még ki se nyílt rendesen a csipám, úgy megnyomtam a nagyszobai kávéasztalt, hogy az nyekkent egyet, s előbb rombusz formát öltve, majd trapézt, széjjelment. Ki a jó Istók látott 500 kilós kávéasztalt perzsaszőnyegen?

Zótánnak igaza volt. Már többször is előfordult, hogy papucsok, fülbevalók, golyóstollak vezekeltek az ágyam alá, de a franc gondolta, hogy a telefonomat is ott találom meg. Főleg, hogy nem is oda tettem. Az történt, hogy az elveszett hálótársamat kerestem (egy nagyorrú, zöld vízilovat, keresztnevén Zöldet), s azt hittem, az ágy alá gurult. S hát, amikor bekukkintok, egy kék foszforeszkáló valamit látok az ágyneműtartó helyén... Persze karnyújtásnyinál kb. húsz centivel távolabbra, így hajnali kettőkor elemlámpával telefont bányásztam. De most legalább itt van, mellettem. És én megelégedetten tömöm belé az áramot: legyengült a lelkem a bujdosásban.

Július elején meguntam a telefonom hüeségeit (recsegő hangját, sötétben foszforeszkáló előlapját, torzító mikrofonját), s (ismét) pénzt fektettem egy újba. Az újnak is ugyanaz lévén az aksija, a formázás idejére kölcsön-kölcsönvettem a régiét. De a harmadik újratöltés után, benne a magyarországi Vodafone-os kártyámmal, az icipici kék telefonomat "biztos helyre" eltettem, hogy majd megtaláljam, ha szükségem van rá. Valószínűleg ez sérthette a mobilom özérzetét, mert úgy elvonult duzzogni, hogy két hónapja sehol nem találom. Ma végső kétségbeesésemben